KÁBÍTÓSZEREKRŐL

 

Alkoholok

Történelem: Az alkohol egyike az emberiség által leggyakrabban használt pszichoaktív drogoknak. Az alkoholfogyasztás szokása az emberi civilizáció kezdetei óta majd minden kultúrában megtalálható. Egyes kutatók szerint már a kőkorszaki emberiség is fogyasztott alkoholtartalmú italokat. Egy ie. 3500-ből származó papirusz arról tanúskodik, hogy az egyiptomiak ismerték a sörfőzdék intézményét. A bor nagy népszerűségnek örvendett a görög és a római társadalomban egyaránt, a középkori kolostorok tevékenységi köréhez pedig szorosan hozzátartozott a szőlőművelés, a borászat. Alkoholtilalmak. Amelyik kultúrában jelen van az alkoholfogyasztás szokása, ott rendszerint előfordul a droggal való visszaélés is. Ennek a ténynek a felismerése a történelem során számos társadalmat indított arra, hogy korlátozza vagy akár be is tiltsa az alkoholtartalmú italok forgalmazását és/vagy fogyasztását. A tiltás azonban egyetlen társadalomban sem vezetett tartós eredményre. Az USA-ban 1933-ban zárult le az alkoholtilalom 14 éves periódusa (már ahol lezárult, a tilalom feloldásáról ugyanis nem szövetségi, hanem állami, vagy megyei szinten döntöttek, így még ma is akadnak szesztilalom "sújtotta" területek). A program sikertelenségét a későbbi elemzők a törvények betarthatatlan jellegével, a nem eléggé hatékony intézkedésekkel, a korrupcióval és leginkább a nép támogatásának hiányával magyarázták. Amikor a tilalom 1919-ben életbe lépett, hirtelen gombamódra elszaporodtak a házi sör- és pálinkafőzdék, a feketepiacon megjelent a házilag előállított (gyakran kétes tisztaságú) pálinka, beindult a szeszcsempészet, és a gazdasági életben beálló vákuumot nemsokára teljesen betöltötte a szervezett bűnözés. A tilalomnak lényegében a következő eredményei voltak: aki addig legálisan fogyasztott alkoholt, az a tilalom idején illegalitásba kényszerült, és zugárusoktól, többszörös áron volt kénytelen beszerezni az erősen leromlott minőségű, gyakran szennyezett drogot. Az alkoholmaffiák között vérre menő utcai harcok folytak a piac megszerzéséért. Számos maffiózó (pl. Al Capone) hatalmasat kaszált az üzleten, számukra egyenesen kívánatos volt az alkoholtilalom, hiszen magasan tartotta az árakat. A rendőrség soraiban terjedt a korrupció, sok rendőr maga is részt vett az alkoholkereskedelemben vagy rendszeres fizetéskiegészítésért cserébe futni hagyta a drog terjesztőit.

Fogyasztás, kiválasztás: Az alkoholt általában szájon át fogyasztják (megisszák). Bár a felszívódás már a száj nyálkahártyájáról megkezdődik, a szer legnagyobb része a vékonybél falán keresztül jut be a véráramba. Minél gyorsabban jut át a szer a gyomron, annál hamarabb jelentkezik a hatás. Ha az alkoholfogyasztás előtt (vagy alatt) sokat eszünk, az lassítja az alkohol felszívódásának sebességét (a vérbe jutó alkohol
mennyisége nem változik meg, csak a felszívódás megy végbe lassabban, ezért a szer nem koncentrálódik annyira, mint üres gyomorra fogyasztás esetén). A felszívódást követően a drog viszonylag egyenletesen eloszlik a testfolyadékokban (a test vízterében), könnyedén bejut az agyba és terhes nőknél a méhlepényen (placentán) át a magzatba is. Mivel a vér alkoholszintje nemcsak a felszívódott mennyiségtől, hanem a fogyasztó vízterének nagyságától is függ (nagyobb víztérben jobban eloszlik az alkohol), ezért a sovány (kisebb súlyú) emberek általában jobban megérzik az ital hatását. A testbe kerülő alkoholnak kb. 95%-a a májban zajló oxidáció során bomlik le. A maradék 5% változatlan formában ürül ki - más bomlástermékekkel együtt - a vizeletben és a kilélegzett levegőben. Egy alkoholhoz hozzá nem szokott, átlagos felnőtt szervezete óránként kb. 10 gramm etanolt képes lebontani. Ez azt jelenti, hogy egy deci 40%-os pálinka (31.6 gramm alkohol) lebontásához kb. 3 óra szükséges. Egyes szerek meggyorsítják az etanol kiürülését (szőlőcukor, inzulin, csúcshatású diuretikumok, pl. furosemid), mások gátolják a lebomlását (pl. disulfiram). A disulfiram hatására a bomlási folyamat megáll az acetaldehidnél, és acetaldehidmérgezés lép fel (a szert alkoholelvonásnál is használják: ha a függő iszik, rosszul lesz, rosszabb esetben meg is hal). Ugyanez a hatása egyes gombaölő növényvédőszereknek, pl. a ditiokarbamatoknak és rokonaiknak (Antracol, Dithane, Zineb). Aki ilyen szerrel kerül kapcsolatba (pl. permetezett növények közé kell mennie vagy maga permetez), az jól teszi, ha a munka előtt, alatt és után egy ideig (kb. fél napig) tartózkodik az alkoholfogyasztástól. Specifikusan az alkohol hatását semlegesítő szert még nem találtak, de a morfinantagonisták, illetve más, nem specifikus, nonkompetitív antagonisták (pl. koffein) eredményesen használhatóak az alkohol hatásainak mérséklésére is. A szervezetben lévő alkohol mennyiségét a véralkohol-szint jellemzi, ezt az értéket ezrelékben adják meg. A vér alkoholszintje egyenesen arányos a kilélegzett levegő alkoholtartalmával, ezt mérik a rendőrök különféle szondák segítségével. A levett vér alkoholszintje gázkromatográfiás mérésekkel igen pontosan megállapítható.

Fiziológiai hatások: Közepes mennyiségű alkohol (azaz néhány pohár ital) növelheti, de le is csökkentheti a szív ritmusát, kitágítja a bőrben lévő vékony hajszálereket (ez melegségérzetet okoz), csökkenti a testhőmérsékletet, növeli az étvágyat, a nyálelválasztást és a gyomorsav mennyiségét, okozhat vizelési kényszert, az EEG lassulását, növeli a reakcióidőt és rontja a mozgáskoordinációs képességet. Magas dózisokban az alkohol ittas állapotot (berúgás), zavarodottságot, elfolyó beszédet, torzult látást, elégtelen mozgáskoordinációt eredményez, ezekhez a tünetekhez gyakran rosszullét és hányinger is társul. Még nagyobb mennyiségek elfogyasztása légzési nehézségeket, általános érzéketlenséget és eszméletvesztést okoz, szélsőséges esetben légzésbénulásból vagy keringési zavarból eredően halált. A berúgást gyakran jelentős másnaposság követi, melynek leggyakoribb tünetei: rosszullét, gyengeség, szédülés, gyenge mozgáskoordináció és különféle fájdalmak.

Pszichikai hatások: Az alkohol legjelentősebb hatásait a központi idegrendszerben fejti ki. Gátolja az idegrendszeri folyamatokat, de a gátló mechanizmusok esetleges gátlódása miatt jelentős mértékű izgatottság is előfordulhat. A pontos hatásmechanizmusról csak keveset tudunk (egyes feltételezések szerint a szer feloldódik a lipoidmembránokban és azok fizikai paramétereit változtatja meg). Mint a legtöbb drognál, így az alkoholnál is a konkrét hatás - különösen alacsony és közepes dózisok esetén - nagyrészt a fogyasztótól és a fogyasztás környezetétől függ. Egy-két pohár ital egy alkalommal levertséget és letargiát okoz, máskor, más körülmények között növekvő aktivitáshoz és
feldobottsághoz vezethet. Az alkohol gyakran oldja a gátlásokat, kellemes közérzetet, barátságos viselkedést eredményez. Sokakban feloldja a feszültségeket, gyakran előfordul, hogy a feszült, ideges embernek azt javasolják, "igyon egyet". A másik oldalról az alkoholfogyasztókat gyakran jellemzi a kötözködő, agresszív viselkedés, erős italosok körében gyakoriak a verekedések és más erőszakos cselekedetek. Az alkohol jelentős szerepet játszik az erőszakos bűncselekmények nagy részének (gyilkosságok, nemi erőszak, személy és vagyon elleni bűncselekmények) elkövetésénél. Az alkohol vezetési képességekre gyakorolt hatásai jól ismertek, sokakat már közepes mennyiségek is komolyan befolyásolnak (a másnaposság állapota szintén befolyásolja ezeket a képességeket). Az alkohol jelentős mértékben megváltoztathatja a vele együtt fogyasztott gyógyszerek hatását, ez akár életveszélyes szövődményekhez is vezethet (pl. véralvadásgátlók esetén).

Hosszútávú hatások: A legtöbb, egyébként normális személy esetében a hosszú időn át folytatott mérsékelt alkoholfogyasztás nem jár jelentős pszichikai vagy fiziológiai károsodással. Az erős italozás (öt-hat vagy több pohár naponta) azonban már különféle rendellenességekhez vezethet, ezek többségéhez az alkoholizmus fogalmát társítjuk. Nincs a drogfüggők között olyan, aki a pszichikai-fiziológiai leépülés tekintetében elkeserítőbb képet mutatna az idült alkoholistánál. Ezeknél a személyeknél gyakran megfigyelhetők az emésztőrendszer, a keringési rendszer, a tüdők, a vesék, a hasnyálmirigy és az idegrendszer rendellenességei, gyakoriak körükben az alvási zavarok és az irreverzibilis agykárosodások. Az alkohol a májzsugor egyik fő oka. Az alkoholistáknál kialakulhat az emlékezetműködés tartós zavara, felléphetnek epilepsziás rohamok, komoly koordinációs zavarok, kialakulhat impotencia. Gyakori az étvágytalanság és a különféle táplálkozási zavarok, amelyek erősen csökkentik a szervezet védekezőképességét a betegségekkel és fertőzésekkel szemben. A múltban azt gondolták, hogy ezek a rendellenességek mind az alkohol közvetlen hatásának tudhatók be, a mai álláspont szerint azonban többségük másodlagos eredetű - gyakran a hiányos táplálkozás, a nem elégséges tisztálkodás és általában az alkoholisták hanyag életvitelének a következménye. Előfordul, hogy az alkoholisták hetekig, sőt hónapokig kizárólag alkohollal táplálkoznak, ezért a szervezetükben veszélyesen alacsony szintre csökkenhet a fehérjék, a vitaminok, az ásványi anyagok és más fontos tápanyagok mennyisége. Az alkoholistáknak csak kis százaléka válik képtelenné a társadalmi életre. Minden szociális rétegben találkozunk olyan alkoholfüggőkkel, akik szenvedélyük ellenére többé-kevésbé eredményesen be tudnak illeszkedni a társadalomba. Ezeknél a fogyasztóknál a pszichikai és fiziológiai rendellenességek kialakulása nagy mértékben életvitelüktől, ivási szokásaiktól és esetleges öröklött tényezőktől függ. Számos olyan alkoholista is van, aki nem mutat jelentős működési rendellenességeket.

Tolerancia: Rendszeres használat esetén az alkohol legtöbb hatásával szemben kiépül a tolerancia, de nem olyan gyorsan és nem is olyan mértékben, mint az ópiát típusú kábítószereknél (pl. heroin). A hozzászokás mértéke és sebessége a fogyasztási szokásoktól függ: azok, akik rendszeresen alkoholizálnak, kétszer-háromszor annyit is el tudnak fogyasztani, mint egy kezdő. A nyugati társadalmakban a tolerancia mértékét gyakran a férfiassággal kapcsolják össze: minél később "dől ki" valaki, minél jobban "bírja az italt", annál nagyobbra tartják a többiek. A legtöbb alkalmi vagy mérsékelt fogyasztó nem szokta emelni az adagját. A rendszeresen alkoholizáló, erős italosok ezzel szemben folyamatosan emelik a dózist, és előbb-utóbb elérik a mérgezéssel fenyegető mennyiségeket. A rendszeres használóknál a
fiziológiás tolerancia mellett kiépülhet az alkohol hatásainak kontrollálási képessége is, ez csökkenti a drog viselkedésre gyakorolt befolyását. A fiziológiás tolerancia kiépülése nem befolyásolja a halálos dózis szintjét, az alkoholisták gyakran az alkoholmérgezésbe halnak bele. Néhány alkoholistánál megfigyelhető, hogy a tolerancia idővel erősen lecsökken, "átfordul", és túlérzékenység alakul ki a drog egyes hatásaival szemben. Ezeknél a személyeknél már egy pohár ital is az önkontroll teljes elvesztéséhez vezethet.

Függőség: A hosszú távon, rendszeresen italozó alkoholistáknál a tolerancia kiépülését követően fizikai függőség is kialakulhat (de vannak olyan erős italosok, akik sohasem válnak fizikailag függővé). Az elvonás leggyakoribb tünetei a következők: a kezdeti rosszullétet, idegességet, komoly nyugtalanságot, zavartságot, remegést és izzadást görcsök, hányás, érzékcsalódások és hallucinációk követik. Több nap múlva felléphet a delirium tremens, sőt, rohamok, veszélyes kimerültség és a keringési rendszer összeomlása is. A delirium tremens fázisa az esetek kb. 10%-ában halálos kimenetelű. A túlélők többnyire egy hét alatt felépülnek. Sokan kerülnek az alkohollal pszichikai függőségbe. Ezt a fajta függőséget a mai modern társadalmakban rendszerint tolerálják. Számos ember fordul rendszeresen az alkoholhoz, hogy könnyítsen a terhein vagy hogy erőt gyűjtsön valamilyen nehéz élethelyzetben való helytálláshoz, hogy megszabaduljon a szorongástól, kellemetlenségektől vagy az unalomtól, hogy lazíthasson és jobban élvezhessen valamely társaságot, hogy tudjon aludni, stb. Sokan érzik úgy, hogy bizonyos szituációkban az alkohol segítsége nélkül nem teljesítenének olyan jól, mint egy-két pohár itallal. Az alkoholizmus kialakulásában erősen közrejátszanak a pszichológiai tényezők, ezt jól példázza a kezdő alkoholisták megrögzöttsége is: többségük már a korai periódusban képtelen arra, hogy felhagyjon az ivással, vagy változtasson fogyasztási szokásain, annak ellenére, hogy tisztában van a várható következményekkel.

Cannabis vagy kender

Botanika: A Cannabis sativa, azaz a "hasznos kender" (cannabis: kender, sativa: hasznos) lágyszárú, egyéves, általában kétlaki növény, amely meleg éghajlat alatt bárhol megterem. Vad változatai 2-3 méter magasra is megnőnek, a melegházban termesztett hibridek (lámpás növények) átlagos magassága 120-180 cm. Könnyen felismerhető jellegzetes, fogazott leveleiről. A cannabis sativa mellett ismerünk más kenderfajokat is, pl. a cannabis indicát vagy a cannabis africanát (egyes botanikusok szerint ezek a cannabis sativa változatai).

Kémia: A cannabis fő pszichoaktív hatóanyagai a THC (delta-9-tetrahydrocannabinol), illetve ennek egyes prekurzorai (pl. CBD) és bomlástermékei (pl. CBN). Ezek az anyagok okozzák a "betépettséget", azt az állapotot, amelyért a drogot elsősorban fogyasztják. A THC az agyban elhelyezkedő kannabinoidreceptorok ingerlésével fejti ki hatását, a pontos mechanizmus ma még nem ismeretes.

Rövidtávú fiziológiai hatások: A cannabisfogyasztás rövidtávú testi tünetei a következők: felgyorsult szívverés, a szemet körülvevő hártyában lévő vékony vérerek megdagadása (véreres szem), kisebb, bizonytalan változások az elektroenkefalográfon (EEG). Gyakran előfordul a szemek és az orrjáratok enyhe szárazsága, a kezdeti fokozott nyálelválasztást követően a száj kiszáradása, a füst beszívása miatti torokirritáció és köhögés, továbbá a vizelési inger gyakoribb jelentkezése. Ritkábban előfordulhat rosszullét, hányás, hasmenés vagy székrekedés is. A cannabis rendszerint
étvágygerjesztő hatást vált ki. Nagyon magas dózisok elfogyasztása egyes személyeknél koordinációs zavarokat, ataxiát és reszketést, továbbá mellkasi fájdalmakat, szédülést vagy ájulást eredményezhet. Ha valaki "enyhén túlszívja" magát, annak egyetlen jele, hogy "bealszik", azaz álomba merül. A történelem során még nem dokumentáltak egyetlen cannabis okozta mérgezéses halálesetet sem.

Hosszútávú fiziológiai hatások: A hosszútávú hatásokról még nem áll rendelkezésünkre elegendő információ. Keleti beszámolók szerint (ahol egyes országokban évezredes hagyomány a cannabis fogyasztása) a cannabis (pontosabban a hasis) hosszútávú, mértéktelen fogyasztása komoly légúti, emésztőrendszeri és pszichikai károsodásokhoz vezethet. A mértékletes fogyasztásnak ezzel szemben nincs észrevehető káros hatása. Figyelembe véve, hogy a kender füstje a dohányéhoz hasonlóan számos káros égésterméket, karcinogén anyagot tartalmaz, a dohányzással kapcsolatos figyelmeztetések egy része nagy valószínűséggel itt is érvényes (ráadásul a kender füstje háromszor annyi kátrányt, és egyes karcinogén anyagokból 50 százalékkal többet tartalmaz, mint a dohányfüst). Megjegyzendő, hogy az erős dohányosok napi 20-40 szál cigarettájával szemben a "masszívan" füvezők is csak napi 6-8 szálat szívnak el (bár az is igaz, hogy a slukkokat rendszerint jóval mélyebben és hosszabban tüdőzik le, mint a dohányosok).

Pszichikai hatások: A pszichikai hatások jóval szubjektívebbek, és egyénenként változnak, ezért nehezebb a közös jellegzetességeket megtalálni. A szer használói által leggyakrabban említett hatások a következők: boldogság, kedélyesség, megnövekedett fogékonyság, az egymás közti kommunikáció elmélyülése, egymás fokozottabb megértése (könnyebben "le lehet venni", miről is beszél, mire gondol a másik), szabad képzettársítások, szokatlan asszociációk, a képzelet játékai, egy különleges, "mögöttes" valóság érzékelése, a környezet olyan részleteinek észrevétele, amelyekre normális állapotban a használó nem figyel fel, jobb vizualizáló készség, megváltozott időérzékelés (percek óráknak tűnhetnek), változások a tér- és mélységérzékelésben, az érzékletes élmények gazdagodása (a hang- és ízérzékelés szubjektív aspektusai gyakran különös mértékben javulnak), könnyebb a gondolatokba belehelyezkedni, átélni és megérteni őket, esetenként előfordulhatnak vallásos jellegű meglátások is. Általános a gátlások feloldódása, ez többnyire barátságos hangulatban, vagy beszédességben, kitárulkozásban nyilvánul meg. Az aktív cselekvés nem jellemző, inkább a szemlélődés, nyugalom, üldögélés dominál. Magasabb dózisoknál előfordul, hogy a használó nem tudja magát folyékonyan kifejezni, mert a rövidtávú emlékezet zavarai miatt a mondat közepén elfelejti, mit is akart mondani (a figyelem nem marad meg a mondandónál, hanem folyamatosan ugrál tovább más tárgyakra - "fluktuál", ezért az elkezdett mondandó feledésbe merül, irrelevánssá válik). Gyakoriak a hirtelen hangulatváltozások: a féktelen jókedvet minden átmenet nélkül elmélyült csend válthatja fel. A használók gyakran érzik úgy, hogy megnövekedett a spontaneitásuk és a kreativitásuk. Egyes használók szerint a drog fokozza a szexuális élvezetet. A cannabis pszichés hatásai nagyrészt a drogot használó személy lelkiállapotától függnek. A set és a setting (a drogot fogyasztó személy lelki állapota és külső környezete) nagyban befolyásolják a drog hatását. Emiatt a drog zilált lelkiállapotú egyénekben, illetve nem megfelelő környezetben negatív élményeket is kiválthat. Előfordulhat félelem és szorongás, depresszió, ingerültség, rosszullét, fej- vagy hátfájás, szédülés, a figyelem tompulása, zavartság, letargia, illetve egyfajta nehézség-, gyengeség- vagy fáradtságérzet. Súlyosabb esetben felléphetnek tájékozódási zavarok, érzékcsalódások, paranoid téveszmék, sőt egyes esetekben pánik, az önkontroll elvesztése, végső esetben
akut pszichózis is. Még nem tisztázott, hogy mi okozza az ilyen szélsőséges válaszreakciókat. Egyes feltételezések szerint a drog kihozhatja a fogyasztókból a már eleve bennük lappangó pszichózist (mintha gyufát dobnának egy lőporoshordóra). A fokozottan veszélyeztetett fogyasztók kiszűrésére ma még nincsenek elterjedt, jól használható módszerek, így a drog első kipróbálásakor a használók többsége "zsákbamacskát" játszik (ez egyébként az itt ismertetett drogok többségére igaz). A fű az arra hajlamos emberekben nemcsak robbanásszerűen, hanem lassan, fokozatosan is felszínre hozhat különféle mentális zavarokat. Újabb kutatások szerint azoknál a személyeknél, akik serdülőként használtak cannabist, nagyobb valószínűséggel alakul ki később skizofrénia, mint az átlagpopulációban.

A cannabis hatása a tanulási folyamatokra: A fű asszociációs készségre gyakorolt hatása miatt a szer hatása alatt állók nehezebben sajátítják el az új ismereteket, és a megtanult dolgokra később nehezebben emlékeznek vissza. Ez a jelenség akkor a legszembetűnőbb, ha valaki mind a tanulás, mind a felidézés során a szer hatása alatt áll. Hosszútávú, rendszeres fogyasztás esetén a kognitív folyamatokban már olyan szintű zavarok is felléphetnek, amelyek a szer használója számára a mindennapi életben való eredményes részvételt is megnehezíthetik. Néhány súlyos esetben ezek a zavarok a fogyasztás beszüntetése után sem szűnnek meg.

Autóvezetés: A cannabis kognitív és percepciós funkciókra, illetve a motoros koordinációra gyakorolt hatása miatt a szer fogyasztóinak a befolyásoltság állapotában nem tanácsos a volán mögé ülniük. Sok fogyasztó vélekedik hasonlóképpen, így a drog hatása alatt meg sem kísérelik a vezetést. Mások ezzel szemben úgy gondolják, ilyenkor fokozottabban tudnak koncentrálni a vezetésre. Ez igaz is, a cannabis hatása alatt állók rendszerint valóban jobban odafigyelnek a vezetésre (lassabban hajtanak, óvatosabbak), de ez nem csökkenti a kockázatot: a gyors reakciókat, vagy hosszú, kitartó figyelmet, koncentrációt igénylő helyzetekben érezhetően romlik a teljesítmény. Egy amerikai pilótákon végzett kísérlet során kimutatták, hogy a THC teljesítményt befolyásoló hatása a fogyasztást követő 24 órán keresztül kimutatható, annak ellenére, hogy maguk a fogyasztók nem érzik a befolyásoltságot.

Hozzászokás a drog hatásaihoz: A szer hatásaihoz az idő múlásával hozzá lehet szokni. Ez egyrészt a fiziológiás tolerancia, másrészt pszichés tanulási folyamat eredménye: a használó megtanulja kontrollálni a szer egyes hatásait. A kezdetben riasztó vagy kellemetlen hatások (gyors szívverés, remegés, izgalom) és az ezek miatt kialakuló paranoid gondolatok idővel eltűnnek, a drog használója lassanként megtanul "együtt élni" a szerrel, azaz képes a szer hatása alatt is ugyanúgy kommunikálni, cselekedni, viselkedni a mindennapi életben, mint egyébként (belsőleg persze gyökeresen másképp élheti meg az adódó szituációkat). Ennek a tanulási folyamatnak az eredménye az ún. "negatív tolerancia" jelensége is: ha a használók megismerik a szer hatásmechanizmusát, megtanulják, hogyan "működik", már kisebb adag is elegendő ugyanazon hatás eléréséhez (már nem félnek a hatástól, hanem átengedik magukat neki, így az könnyebben "bejön"; nem pocsékolódik el az idő és az energia az ego ellenállásán).

Amotivációs szindróma: McGlothlin és West klinikai megfigyelések alapján arra jutottak, hogy egyes, cannabist rendszeresen fogyasztó fiataloknál az átlagosnál gyakrabban fordulnak elő bizonyos negatív személyiségjegyek: apatikus állapot,
nehezebb alkalmazkodás a mindennapi élet feladataihoz, a hosszútávú tervek kivitelezése iránti érdeklődés elenyészése, magasabb frusztrációs szint, nehézségek a rutinszerű munkavégzés, illetve új dolgok sikeres elsajátítása terén. Ezek a fiatalok hajlamosak a visszahúzódásra, az életben való szemlélődő, passzív részvételre, és gyakran vonzódnak a gyerekekre jellemző, ún. mágikus gondolkodásmódhoz. Az amotivációs szindrómát sokan sokféleképpen magyarázták, és nem egyértelmű, hogy valóban a marijuana hatásáról van-e szó. Egyes kutatók szerint a marijuanafogyasztás nem oka, csak kísérőjelensége az egyébként is kialakuló viselkedésformának (a fű hatása jól "passzol" a passzív, szemlélődő életvitelhez).

Tolerancia, függőség: A korábbi vélekedéssel ellentétben a cannabis tartós, rendszeres (napi) fogyasztásánál kialakulhat a tolerancia a szer egyes hatásaival szemben, és a drogot napi rendszerességgel használók mintegy felénél függőség is fellép. A leggyakoribb elvonási tünetek: ingerültség, nyugtalanság, álmatlanság, rossz közérzet. A tünetek enyhesége azzal magyarázható, hogy a drog viszonylag lassan ürül ki a szervezetből (hosszabb ideig cannabissal kezelt patkányokon a receptorspecifikus antagonista jól megfigyelhető elvonási tüneteket vált ki).

Dohányzás

Történelem: A dohány a mai emberiség által leggyakrabban használt pszichoaktív drog. Története az amerikai kontinensen kezdődött, az őslakos indiánok már javában fogyasztották, amikor Kolumbusz megérkezett az Újvilágba. A felfedezők arról számoltak be, hogy az indiánok a dohány leveleit "összesodorják, meggyújtják, és megisszák a felszálló füstöt". A hajósok közül sokan maguk is "megitták" ezt a füstöt, és később a szokást (jelentős mennyiségű dohánylevél kíséretében) magukkal vitték az óhazába, ahonnan a tengerészek közvetítésével nemsokára az egész világon elterjedt. A portugálok, amerre csak jártak, mindenütt ültettek a növényből, hogy sehol se legyenek szűkében a drognak. Sok helyen maguk az őslakosok is termelni kezdték, először kereskedelmi céllal, később már saját használatra is. A korai dohányosok az indiánoktól értesültek arról, hogy a dohányzás szokása idővel megrögzöttséggé válik, és aki egyszer elkezdi, előbb-utóbb rabjává válik a szernek. A tengerészek azt is tudták, hogy nemcsak a füst beszívása, hanem a dohánylevelek elrágása, illetve a porrá őrölt levelek beszippantása is elmulasztja a kialakult vágyódást, továbbá az is hamar kiderült, hogy nincs még egy olyan növény a világon, amely oltaná a "dohányszomjat". A XVII. század közepére a dohány széles körben elterjedt egész Európában. A szokást sokszor próbálták meg korlátozni vagy betiltani, rendszerint sikertelenül. 1633-ban a török szultán Konstantinápolyban halálbüntetés terhe mellett tiltotta be a dohányzást, de még ez is kevés volt a szenvedély visszaszorításához. Keleten hasonló volt a helyzet. A japánok sokáig ellenálltak, de amikor már a shogun palotájának őrei, majd később a legfelső vezetés egyes tagjai is rákaptak a füstölésre, kénytelenek voltak "kapitulálni". 1639-re a dohányzás a teaszertartások mellett szerves részévé vált a japán kultúrának. A dohányzás ma az emberiség által kultivált szenvedélyek listájának első helyén áll. Mind a fejlett, mind a fejlődő országok népességének jelentős százaléka dohányos. Az utóbbi évtizedekben számos kutatás irányult a dohányzás lehetséges káros következményeinek feltárására, e kutatások eredményei viszonylag széles körű nyilvánosságot kaptak. Az USA-ban most, a 90-es években kezdik komolyan venni a dohányzás veszélyeit, néhány államban már ott tartanak, hogy be is tiltják a közterületen való füstölést. A marijuana legalizálásáért küzdő kisebbség már régen
rámutatott a mai helyzet abszurditására: az egyik legerősebb függőséget kiváltó drog, a nikotin legális, míg a relatíve kevés veszélyt hordozó fű fogyasztása akár börtönbüntetést is maga után vonhat. Talán majd most lépnek egy "konstruktívat" a honatyák: a fű mellett betiltják a dohányt, és talán - másodszori nekifutásra - az alkoholt is.

Pszichés hatások: A dohányosok szituációfüggő hatást tulajdonítanak a drognak: szerintük stresszhelyzetben feszültségoldó nyugtatóként, koncentrációt igénylő szituációban pedig stimulánsként viselkedik. Ez arra enged következtetni, hogy a ténylegesen észlelt hatások nagyrészt pszichikai eredetűek, azaz erősen függnek a dohányos várakozásaitól, a fogyasztás körülményeitől. Egyesek megjegyezték, hogy a cigarettázás által kiváltott állítólagos "nyugalom" képzete hamis: a cigaretta valójában csak a nikotinhiányból fakadó feszültséget oldja fel.

Veszélyek: A hosszú távú dohányzás (különösen a cigarettázás) igen káros hatással van az egészségre. A dohányban lévő nikotin hosszú távon szív- és érrendszeri, illetve idegrendszeri károsodásokat okozhat. A dohányzás során a tüdőbe kerülő égéstermékek (policiklikus aromás szénhidrogének, koromszemcsék, stb.) nagyban hozzájárulnak a tüdőrák, a szívelégtelenség, a szívkoszorúér elmeszesedése, a bronchitis és más légúti megbetegedések kialakulásához. A cigarettázás azért veszélyesebb, mint a pipázás vagy a szivarozás, mert itt a legnagyobb a tüdőbe jutó füst mennyisége. Egy kaliforniai kutatás eredményei szerint nemcsak a közvetlen, hanem az ún. "passzív" dohányzás (azaz a mások által kifújt füst beszívása) is fölöttébb káros az egészségre, ennek következtében sok nyilvános helyen megtiltották a dohányzást. A születendő gyermeket veszélyezteti, ha az anya dohányzik a terhesség ideje alatt.

Tolerancia: függőség. A tolerancia létezését jól példázza a dohányosok karrierje: a kezdeti egy-két szál cigaretta idővel könnyen napi egy-két dobozra duzzadhat. A tolerancia másik - talán még meggyőzőbb - bizonyítéka, hogy a gyakorló dohányosok kellemetlen mellékhatások nélkül tolerálnak olyan mennyiségeket is, amelyektől egy kezdő dohányost gyakran a hányinger kerülget. A fizikai függőség meglétét is sokan kimutatták: a leszokni kívánók zöménél elvonási tünetek lépnek fel (üresség-érzés, nyugtalanság, ingerlékenység, depresszió, levertség, evéskényszer); ahogy az agyban csökken a nikotin mennyisége, úgy nő a dohányosban a hiányérzet, a vágyakozás az újabb adag után. Gyakran úgy érzi, a drog nélkül nem is tud normálisan funkcionálni. A legtöbben csak azért gyújtanak rá a következő cigarettára, hogy megszüntessék a nikotinhiányból fakadó elvonási tüneteket. Paradox módon maga a cigaretta okozza azokat a tüneteket, amelyeket megszüntet. Az elvonási tünetek kb. három hétig tartanak, ezután már csak a pszichikai függőséggel kell számolni (ez azonban hosszú hónapokig, sőt, évekig elhúzódhat). Rendkívül magas a visszaesők aránya. A leszokás elősegíthető a lassú, folyamatos nikotinelvonással, használnak pl. bőrre ragasztható, egyre csökkenő mennyiségű nikotint tartalmazó korongokat, vagy nikotinos rágót. Ha a leszokás nem sikerül (esetleg többszöri próbálkozás után sem), akkor a dohányoson eluralkodhat az önbizalomhiány, önmaga értéktelenségének érzete ("képtelen vagyok rá", "gyenge vagyok hozzá", stb.), és ez tovább csökkenti a leszokás esélyét. A leszokni képtelen dohányosokban erős bűntudat épülhet ki. Ennek eredményeképpen előfordulhat, hogy "rejtőzködő" dohányossá válnak, és csak akkor gyújtanak rá, ha biztosak benne, hogy más éppen nem látja őket (bezárkóznak a fürdőszobába, elhagyatott helyeket keresnek, stb.) Ha a társadalom a támogatás, a segítségnyújtás helyett tovább erősíti ezt a bűntudatot ("látod, képtelen vagy a leszokásra", "mit teszel a
környezeteddel", "nem igaz, hogy nem tudsz leszokni arról a méregről", stb.), akkor ez a kívánttal éppen ellentétes hatást válthat ki: a dohányos önbizalmát ezek a támadások tovább gyengítik, és még elesettebbé, még szerencsétlenebbé válhat (vagy pont ellenkezőleg, védekezésül érveket, igazolást keres a szenvedélyére, és vállalja azt, ezáltal fordulva szembe az őt elítélőkkel). A fentiek ellenére sok olyan dohányos is van, akik számára nem okoz különösebb problémát a leszokás. Vannak emberek, akik éveken át naponta kettő vagy több doboz cigarettát szívnak el, és mégis, ha a helyzet úgy hozza, képesek tartósan felhagyni a fogyasztással. Ezek a kivételek arra mutatnak, hogy a dohányfüggőség kialakulásában - akárcsak a többi drogfüggőség esetén - jóval nagyobb szerep jut a pszichikai, mint a fiziológiai tényezőknek. Az első cigaretta. A dohányt ma majd minden serdülőkorú fiatal kipróbálja legalább egyszer. Az első cigaretta hatása az esetek többségében kellemetlen, a kipróbáló gyakran nem is érti, hogyan szokhat rá valaki a dohányzásra. Ha külső okok folytán - leggyakrabban a kortárscsoport nyomása, a csoportnormának való megfelelés igénye miatt - a dohányzás folytatódik, néhány cigarettát követően kiépül a tolerancia a dohányzás negatív, kellemetlen mellékhatásaival szemben, és megnyílik az út a komolyabb függőség kialakulása előtt.

Ecstasy

Egyéb megnevezések: MDMA, XTC, X, E, ex.

MDMA = 3,4-metiléndioximetamfetamin.

Történelem: Az ecstasy-t 1913-ban szintetizálták először Németországban. A Merck Company véletlenül állította elő egy másik gyógyszer szintézise során. Alexander "Sasha" Shulgin 1991-ban megjelent "Phenylethylamines I Have Known And Loved" (PIHKAL) című könyvében részletes beszámolót nyújtott a szerről és hatásairól. Ő ismertette meg a drogot még a 70-es években néhány pszichiáterrel, akik pozitív eredményeket értek el vele pácienseik kezelésében. A szer igazán a 80-as évek végén, és leginkább most, a 90-es években került reflektorfénybe, egyrészt a modern tánczenékkel (house, rave, techno, stb.) való kapcsolata, másrészt a neki tulajdonított halálesetek miatt.

Fiziológiai hatások és veszélyek: Az MDMA a legtöbb emberben erősen megemeli a vérnyomást és a pulzust, ezért szívpanaszok mellett nem tanácsos a fogyasztása. Problémák merülhetnek fel máj- vagy veseelégtelenség esetén is. A drog által kiváltott leggyakoribb fiziológiás tünetek: a száj kiszáradása, fogcsikorgatás, a fogak összeszorítása, rágáskényszer, étvágytalanság, verejtékezés, ritkábban enyhe rosszullét. Magasabb dózisok hatása hasonló más amfetaminszármazékokéhoz (pl. speed). Nagyon veszélyes az MDMA-t bármilyen MAOI-val (monoamin oxidáz gátlóval) együtt fogyasztani, ez akár halálos kimenetelű is lehet! A monoamin oxidáz enzim bénításán alapszik az antidepresszánsok egyik, ma már ritkán használatos csoportjának hatása, de más gyógyszerek mellékhatásaként is előfordulhat MAO gátlás. Az orvosok valószínűleg meg tudják mondani az általuk felírt gyógyszerekről, hogy beletartoznak-e ebbe a csoportba. Az MDMA hatása alatt álló személy könnyen figyelmen kívül hagyhatja a teste által küldött figyelmeztető jeleket. Több olyan halálesetről is tudunk, amikor egy túlzsúfolt rave-partyn valaki túlmelegedett, túl sok vizet vesztett és a szervezet a folyamatos
megerőltetéstől végül felmondta a szolgálatot. Kiszáradás (dehidratáció), izomgörcsök, szédülés vagy kimerültség esetén célszerű leülni, pihenni és inni egy kis gyümölcslevet vagy vizet. Partykon különösen ajánlott a vízháztartás rendben tartása, bár nem szabad túlzásba vinni: volt, aki attól halt meg, hogy elővigyázatosságból túl sok vizet ivott. Vannak arra utaló jelek, hogy az MDMA lecsökkenti a szervezet ellenállóképességét a vírusos fertőzésekkel szemben.

Pszichés hatások: A leggyakrabban említett hatások: eufória, "minden a legnagyobb rendben van"-érzés, kitárulkozás, a gátlások feloldódása, boldogság, szeretet, bizalom saját magunk és mások iránt. A használó a mindennapi dolgokban új vonásokat vesz észre, gyönyörködik hétköznapi jelenségekben. Az MDMA jelentős változásokat okozhat az érzékelésben, felerősítheti az érzékleteket, néha el is torzítja azokat. A fokozott érzékenység különösen a tapintásban, a szaglásban és az ízlelésben jelentkezik. Az MDMA nem okoz sem hallucinációkat, sem az LSD-nél megszokott vizuális jelenségeket (spirálok, fraktálok, stb.) Ha ilyesmi fordul elő, akkor a tablettában nagy valószínűséggel volt valamilyen pszichedelikus szer is. Veszélyes lehet, hogy az ecstasy hatása alatt a "minden a legnagyobb rendben van"-érzés miatt a fogyasztó belemehet olyan dolgokba is, amelyeket egyébként nem vállalna el, pl. a hatás meghosszabbítása érdekében további adagokat fogyaszthat el, anélkül, hogy belegondolna, milyen veszélyeknek teszi ki magát, esetleg meggondolatlanul szexuális kapcsolatot létesíthet valakivel, kitéve magát a fertőzés kockázatának (még azt is gondolhatja, hogy "a fertőzés nem is olyan nagy dolog, majd átvészelem"). Az MDMA lecsökkenti a fájdalomérzetet, így könnyen tönkretehető a test valamelyik része (pl. folyamatos ugrálás során a térd), anélkül, hogy a használó felfigyelne a fájdalomra.

Ecstasy és zene: Az ecstasy rendkívüli mértékben megnöveli a 90-es évek modern tánczenéinek (különösen az acid house-nak) az élvezhetőségét. A drog hatása alatt a monoton zenére való táncolás transzszerű állapotba juttathatja el a táncolót, amelyet látomásos jelenségek is kísérhetnek. Sokan kizárólag arra használják a szert, hogy a hétvégi acid partyk alkalmával ilyen "pörgésekben" vezessék le felgyülemlett energiájukat.

Neurotoxicitás: Az MDMA lecsökkenti az agyban a szerotonin nevű neurotranszmitter (5-HT) mennyiségét. Máig nem tisztázott, hogy embereknél kíséri-e ezt a jelenséget valamiféle tartós idegrendszeri károsodás (a szer patkányok agyában kimutathatóan károsítja a szerotoninreceptorokat). Rendszeres MDMA-fogyasztókon sem látható semmilyen jele az idegrendszeri változásoknak (de ez nem jelenti azt, hogy nincs változás, lehet, hogy csak később fog kiderülni). Egyes használók szerint a szer a rendszeres használat során idővel "elveszíti a varázsát", az élmény "kiüresedik", és a hatás egyre inkább a speedéhez válik hasonlatossá. Vannak használók, akik a drog hatásának elmúlását követő depresszióról számolnak be. Ezek a jelenségek mind alátámasztják a csökkenő szerotoninszint hipotézisét. Ismeretes az a tény, miszerint a Parkinson-kór kialakulásához a dopaminreceptorok 80%-ának pusztulása szükséges. Amíg ezt a szintet valaki el nem éri, semmi jele a betegségnek, minden teljesen normálisnak tűnik. Lehetséges, hogy az ecstasy használatával leépülő szerotoninszint is hasonló módon megnöveli valamiféle határon való átbillenés esélyét. (Példa: tegyük fel, hogy az agyban eredetileg 100 a szerotoninszint, az öregedés során ez természetes úton lecsökkenhet mondjuk 50-re. Tételezzük fel, hogy 30-as szint alatt kialakul valamilyen betegség, fölötte nem. Ha az ecstasy rendszeres használatával a szerotonin mennyisége az eredeti 100-ról 70-re
csökken le, akkor az öregedés során fellépő 50 pontos csökkenés leviszi a szerotoninszintet 20-ra, és ezzel kialakul a betegség.) (Megjegyzendő, hogy az ecstasy egyik rokonát, az étvágycsökkentőként használt fenfluramint, amely kétszer akkora neurotoxicitást mutat, mint az MDMA, 25 éves használat után 1997 szeptemberében kivonták a forgalomból.)

Gombák

Történelem: A pszichedelikus gombafajták használata egyidős az emberiséggel. Számos régészeti lelet utal ezeknek a gombáknak a használatára. Afrikai barlangok falain gombafejű, emberszerű lények rajzait találták. A szibériai sámánok kedvelt segédeszköze volt a légyölő galóca (Amanita muscaria), amely megnyitotta előttük az utat a szellemek világába. Közismert az ősi dél-amerikai indián törzsek (aztékok, toltékok, maják) vonzódása a "szent varázsgombákhoz", melyeket gyakran használtak vallásos-mágikus szertartásaikhoz. Az aztékoknál külön istene volt a pszichedelikus növényeknek: Xochipilli, a virágok istene, a "virágos álmok védelmezője". A spanyolok, amint meghódították a kontinenst, betiltották a varázsgombák használatát, mivel úgy gondolták, e növények hatása nem lehet más, csak az ördög műve. Az inkvizíció tiltása azonban nem bizonyult hatékonynak, egyes törzsek varázslói még most, a XX. században is használják ezeket a gombákat. Ezek a szertartások a nyugati világ előtt rejtve maradtak egészen 1955-ig, amikor R. Gordon Wasson és barátja, Allan Richardson fotográfus mexikói tartózkodásuk során részt vettek egy igazi sámáni szertartáson, ahol maguk is elfogyasztották az indiánok szent gombáját. Lenyűgöző tapasztalataikról a Life hasábjain számoltak be. A pszichedelikus mozgalom beköszöntével a varázsgombák az LSD-vel együtt széles körben elterjedtek. Albert Hofmann (az LSD felfedezője) 1958-ban különítette el a varázsgombák két fő hatóanyagát, a pszilocibint és a pszilocint, később ezeket a molekulákat mesterségesen is előállították. A varázsgombák használata napjainkban is él, sokan saját fogyasztásra, otthonukban termesztik őket. Hollandiában

Kémia: A pszichedelikus gombafajták fő hatóanyagai a pszilocibin, a pszilocin, illetve kisebb mértékben a baeocisztin és a norbaeocisztin. Az egyes gombafajokban eltérő ezeknek az anyagoknak a megoszlása. A pszilocin eléggé instabil vegyület, hamar elbomlik (a gomba elszáradásával mindenképp), ezzel szemben a pszilocibin akár évekig is stabil marad (egy 115 éves gombából származó mintában találtak belőle egy kisebb mennyiséget). Az emberi szervezetben a pszilocibin pszilocinra bomlik le és ilyen alakban fejti ki hatását. Mindkét anyag a triptaminok családjába tartozik és nagy hasonlóságot mutat az agy szerotonin nevezetű neurotranszmitterével.

A leggyakrabban használt pszichedelikus gombafajták a következők: Panaeolus sphinctrinus, subbalteatus (benanosis); Psilocybe baeocystis, caerulescens, cyanescens, mexicana, pelliculosa, semilanceata, stuntzii; Stropharia (Psilocybe) cubensis. Néhányan próbálkoztak már a szibériai sámánok gombájával, az Amanita muscariával (légyölő galóca) is, de ez veszélyes dolog. Az Amanita muscaria nem pszilocibint, hanem gombaatropint, bufotenint vagy muscimolt tartalmaz. Egy másik gyakori amanita faj, az Amanita phalloides (gyilkos galóca) felelős a gombamérgezések jelentős százalékáért, a benne lévő phallidin halálos kimenetelű májkárosodást okoz.

Hatás: Mind a fiziológiai, mind a pszichikai hatások nagyjából megegyeznek az LSD-nél írottakkal. A hatás első jelei rendszerint elfogyasztás után 10-20 perccel jelentkeznek:
furcsa, vicces dolgok juthatnak a használó eszébe, nagyfokú nyugalom vagy épp ellenkezőleg, jelentős aktivitás léphet fel. Nem sokkal ezután a használó úgy érzi, mintha "katapultálták volna", és elindul "felfelé". Ebben az időszakban jelentkezhet a rosszullét, ha a gombákat nem rágták el rendesen, vagy ha a pszilocibin interferál valamilyen étellel a gyomorban (a trip előtt célszerű böjtölni vagy csak könnyű ételeket enni). Az elfogyasztás után kb. 40 perccel kezdődnek a hallucinációk, lehunyt szemmel kezdenek kivehetővé válni a minták, spirálisok, ide-oda mozgó színes "pixelek". 70 perc elteltével az utazó általában már mélyen benne jár a tripben, a legerősebb hatásokat (peak) a 130. perc körül éri el. A visszatérés a 300. perc körül esedékes, az utazó ilyenkor kezd visszaemlékezni arra, ki is ő és mit keres a Földön. A trip 6 óra leteltével véget ér, a befolyásoltság érzete azonban napokig, sőt hetekig is eltarthat. A friss gombák a pszichedelikus hatás szempontjából jobbak a szárítottaknál (bár ezt egyesek vitatják). Ha a gombákat nem rágják el alaposan (a rostok egyben maradnak), illetve ha a fogyasztó érzékeny a gomba valamelyik alkotóelemére, akkor felléphet enyhe rosszullét. A pszichikai hatásokról eltérőek a vélemények, sokak szerint a gombák "természetesebbek, jobban összekötnek a Földdel", továbbá az élmény finomabb, "lekerekítettebb" és vizuálisabb is, mint az LSD-nél. A pontosabb megvilágítás kedvéért következzék egy - kissé talán elfogult - részlet a Psylocibe Mushroom FAQ-ból: "A pszilocibin egyszerűen pazar. Több pszichoaktív drogot is kipróbáltam már életem során, köztük a hasist, az LSD-t és a pszilocibint is. A hasis nekem általában nem jön be - félálomszerű állapotba küld, hülye gondolatokat kelt a fejemben és kissé elszállt hangzást kölcsönöz a zenének. Az LSD sem tetszik igazán, talán alacsony dózisok esetén megállja a helyét (partykon vagy ilyesmi). A magas dózisok nekem túl durvák. Az acid felnyitja az fejedet: főszerepben te és az agyad, mindez 12 órán keresztül. Minden érzékletet ezerszeresére nagyít, egyszerűen túl - intenzív. Intenzív, ez a jó szó rá. Az LSD hatása alatt gyakran éreztem úgy magam, mintha elmerülnék valamiféle kemikáliában, valami annyira tiszta és hatékony anyagban, aminek egyszerűen nincs helye a természetben. Az LSD túlságosan steril, túlságosan tiszta. Egy 12 órás acid-fürdő igazán fárasztó, mind fizikailag, mind mentálisan. A pszilocibin azonban... tökéletes. Kirándulás a szellemvilágban... látomások, utazások és lenyűgöző mentális hallucinációk... A gomba közvetlen ISDN-kapcsolatot biztosít a földanyához, megbocsátó, finom anyag. Hatása alatt hallod a bolygó énekét és a gomba szellemének hangját. A gomba a természet gyermeke, nem kötődik a Földön élő emberek cselekedeteihez, sorsához. Általa a tested kikapcsolódik az áramkörből, gyakran el is felejted, hogy egyáltalán létezik. Hat óra - nem túl kevés, nem is túl sok: ideális."

Veszélyek: Akárcsak a többi pszichedelikus szer, a varázsgombák is nagy veszélyeket rejtenek magukban. Ugyanúgy okozhatnak bad tripeket, pszichotikus reakciókat is, miként az LSD. Amit Timothy Leary az LSD-vel kapcsolatban megfogalmazott, itt is érvényes: "Az acid nem való mindenkinek... csak az egészséges, vidám, jó humorérzékkel és önbizalommal rendelkező embereknek. Az, hogy valaki ehhez az `elithez' tartozik-e, teljes mértékben az egyéni megítélés kérdése. Ha nem bízol magadban, az önkontrollodban, a rátermettségedben, nagyon kérlek, ne nyúlj ezekhez a szerekhez." A pszichedelikus szerek "kinyitják az észlelés kapuit". Ezeket a kapukat, ha egyszer nyitva vannak, soha többé nem lehet teljesen bezárni. Éppen ezért e szerek használata nagyfokú felelősséggel jár. Ezek a szerek nem a szórakozást, a kikapcsolódást szolgálják, hanem az ember önmegismerésének máig ismert leghatékonyabb (és legveszélyesebb) eszközei.

Kokain

Történelem: A kokacserje (Erythroxylon coca) leveleit évszázadok óta rágják a dél-amerikai indiánok stimuláló és étvágycsökkentő hatása miatt. Az inkák a koka leveleit vallási ceremóniák, házasságkötések, temetések, illetve az ifjak beavatási szertartásai alkalmával fogyasztották. Papjaik állami ültetvényeken termesztették a növényt, és mindenkinek megtiltották a rituálékon kívüli használatát. Amikor a spanyolok meghódították a kontinenst, II. Fülöp rendelkezésére mindenki számára hozzáférhetővé tették a növényt, mert azt tapasztalták, hogy nélküle az indiánok nem dolgoznak elég hatékonyan. Mint azt egy spanyol tisztviselő megjegyezte: "Koka nélkül Peru nem is létezne." Wohler és Niemann 1844 és 1862 között különítették el a kokacserje leveleinek aktív hatóanyagát, a kokaint. A kokacserje levelei kb. 0.5-1% kokaint tartalmaznak, amelyet közvetlenül a termesztés helyén kell kivonni a növényből, mert a levelek a szállítás során könnyen elveszítik drogtartalmukat. A szer felfedezését követően hamar népszerűvé vált, piacra kerültek az első kokaint tartalmazó italok: a Vin Mariani (amelynek XVIII. Leó pápa és III. Vilmos is lelkes fogyasztója volt), illetve 1886-ban a Coca Cola (amely egészen 1903-ig tartalmazott kokaint). Számos híres ember használta a szert, köztük Arthur Conan Doyle, Alexandre Dumas, Jules Verne, Thomas Edison vagy R. L. Stevenson (akiről úgy tartják, a kokain hatása alatt volt képes három nap alatt megírni "Dr. Jekyll és Mr. Hyde" című regényét). 1878-ban W. H. Bentley propagálni kezdte a kokaint, mint az ópium-, morfium- és alkoholfüggőség lehetséges ellenszerét. Freudnak 1884-ben jelent meg a kokainról szóló könyve "Über Koka" címmel, ő többek között depresszió ellen, illetve a morfinfüggőség kezelésére javasolta a szert. Egyik tanítványa, Koller ugyanebben az évben a kokain kiváló helyi érzéstelenítő hatásáról számolt be. A Parke Davis cég nagyban árusította a szert cigarettákban, alkoholtartalmú italokban ("Coca Cordial"), spraykben és tablettákban. A drog népszerűségén az első foltok 1885 és 1890 között estek, ebben az időben több, mint 400 cikk jelent meg az egészségügyi sajtóban a drog hatásának tulajdonított pszichikai és fiziológiai rendellenességekről. Az amerikai sajtóban a XX. század elején enyhén rasszista beállítottságú, szenzációs cikkek jelentek meg arról, hogy a "bekokózott" négerek milyen nagy veszélyt jelentenek a társadalomra: a drog hatása alatt gátlástalanul ölnek, védtelen nőket erőszakolnak meg, és a drog annyira megnöveli erejüket, hogy "még a rendőrség fegyverei sem fognak rajtuk". A nagy felhajtást követően az USA-ban betiltották a szert. A tilalom ellenére Nyugaton a kokain használóinak száma folyamatosan nő (ez a növekedés az 1980-as évek első felében felgyorsult, valószínűleg az amfetaminszármazékokkal szembeni keményebb fellépés, illetve a CIA kolumbiai kokaincsempészetben való részvétele miatt). A drog a heroinhoz képest jóval nagyobb felhasználói körrel rendelkezik, fogyasztói között megtalálhatóak üzletemberek, ügyvédek, menedzserek, művészek, zenészek és más, egyébként tisztességes polgárok is. Crack. Az utcán a kokainhoz rendszerint kokain-hidroklorid por, illetve crack kokain formájában lehet hozzájutni. A kokain-hidroklorid rendkívül stabil, és ha felmelegítik, inaktív anyagokra bomlik le, ezért így nem is lehet elszívni. Erre találták ki a cracket. Készítésének módja: a kokain-hidrokloridot szódabikarbonát (vagy ammónia) társaságában felmelegítik, ennek során az alábbi reakció játszódik le:

kokain-HCl + NaHCO3 = CO2 + NaCl + kokain + H2O

Az így keletkező keverék a crack, amelyben a kokain szabad, illékony bázis (freebase) formájában van jelen. Ez a forma már elszívható. A crack onnan kapta a nevét, hogy a benne maradt szódabikarbóna melegítéskor zörgő, pattogó hangot ad.

Fiziológiai hatások: Biokémiailag a kokain az amfetaminszármazékokhoz hasonlóan működik: megakadályozza az agyban a noradrenalin, a dopamin (és külön specialitásként a szerotonin) újrafelvételét, így ezek folyamatosan ingerlik a nekik megfelelő receptorokat, stimuláló, élénkítő hatást váltva ki. A szív- és érrendszer adrenerg receptorait stimuláló hatása miatt emelkedik a vérnyomás és gyorsul a szívverés. Egy adag kokain hatásának időtartama max. egy óra. A szer hatásának intenzitása nagyban függ attól, milyen gyorsan emelkedik a szervezetben a drog koncentrációja. Ennek következtében a freebase, illetve a crack elszívása jóval nagyobb erősségű (egyesek szerint minőségileg különböző) hatást vált ki, mint a kokain-hidroklorid felszippantása.

Terhes nőknél a kokain koraszülést, illetve magzatkárosodást okozhat.

Pszichikai hatások: A kokain leggyakrabban említett pszichés hatásai: a hangulat jelentős javulása, megnövekedett teljesítmény, a fáradtság és az étvágy eltűnése, a szexuális vágy fokozódása. Nagyobb mennyiségű kokain elfogyasztása esetén felléphet szorongás, az adott helyzetben indokolatlanul agresszív viselkedés, álmatlanság, verejtékezés, impotencia, a végtagok elnehezülése, illetve egyfajta másnaposság érzése is (a "nagyobb mennyiség" személyenként változik, egyesek szervezete naponta több grammot is tolerál, mások esetében már negyed grammnál fellépnek a negatív reakciók). A szer idült fogyasztóinál idővel erősen paranoid viselkedés alakulhat ki.

Veszélyei: A kokain okozhat szívritmuszavarokat, koszorúér elégtelenséget, agyi érszűkületet, és epilepsziához hasonló görcsöket is. Hosszú távú, rendszeres használata esetén számottevően csökken a szexuális érdeklődés, impotencia is kialakulhat. A feketepiacon beszerezhető kokaint rendszerint hígítják, és a hígításhoz felhasznált anyagok (pl. amfetaminszármazékok) kellemetlen mellékhatásokat válthatnak ki. A túladagolás veszélye alacsony, figyelembe véve a drog fogyasztói által hagyományosan használt dózisok és a halálos dózis közti eltérést. Az orrba való gyakori felszippantás szétroncsolhatja az orr nyálkahártyáját. A crack és a freebase hosszan tartó, rendszeres szívása komoly tüdőkárosodással és más légúti megbetegedésekkel járhat.

Tolerancia, függőség: Sokáig úgy tartották, hogy a kokain egyáltalán nem épít ki toleranciát. Újabb eredmények szerint azonban a kokain egyes hatásaival szemben, ha kis mértékben is, de kiépülhet a tolerancia. Fizikai függőség nem alakul ki, nem elhanyagolható viszont a pszichikai függőség veszélye. Bár a kokaint sokan veszélyes, káros és addiktív drogként tartják számon, a tapasztalat azt mutatja, hogy sok fogyasztója gond nélkül képes összeegyeztetni a drog használatát mindennapi életével és nem válik a szer "rabjává". Sokszor hallani arról, hogy a crack azonnali, roppant erős függőséget okoz, és nehezebb leszokni róla, mint a heroinról. Ez az elmélet elég gyenge lábakon áll, figyelembe véve, hogy a kokain, a freebase és a crack végső soron ugyanannak az anyagnak (kokain) a három változata, és lényegében csak a fogyasztás módjában van közöttük eltérés. Egyesek szerint a cracknél éppen a fogyasztás módja okoz jelentős és könnyen kiépülő - pszichikai - függőséget, a crack hatása ugyanis - az elszívás miatt - jóval gyorsabban és
intenzívebben "üt be", mint a kokain-hidrokloridé, és ez erősebb vágyódást kelthet az újabb adag(ok) után.

Speed

Egyéb megnevezések: csík, gyors, spuri, fürge.

Speed = metamfetamin (de előfordulhat, hogy más amfetaminszármazékokat is ezzel a névvel jelölnek).

Történelem: Az amfetaminszármazékok már a XX. század első éveiben felbukkantak, és a 30-as évekre be is kerültek a széles körben alkalmazott stimulánsok közé. Használták őket narkolepszia ellen, a 40-es évektől pedig hiperaktív gyerekek kezelésére. A II. világháborúban amfetamint adagoltak a német tengeralattjárók legénységének, hogy kibírják a nagy megerőltetéssel járó, hosszú és idegtépő tengeri utakat. A szert használják kamionsofőrök, éjszakai műszakban dolgozó munkások, vizsgára készülő diákok, fáradtsággal küzdő háziasszonyok és atléták is (tiltott dopping). Napjaink gyorsuló, feszült életvitele egyesek számára szinte megköveteli a stimulánsok használatát. Van, aki kávéval próbálja ébren tartani magát, mások hatékonyabb eszközökhöz nyúlnak.

Kémia: A speed szerkezetében hasonló az ecstasy-hoz (mindketten az amfetaminszármazékok családjába tartoznak), hatásmechanizmusa azonban eltérő. A speed fokozza a katecholaminerg rendszerekben a transzmitterek (noradrenalin, dopamin) felszabadulását, gátolja e transzmitterek újrafelvételét és metabolizmusát a szinaptikus végződéseknél, ennek következtében e helyeken jelentősen megnő a transzmitterek mennyisége és ezáltal a neuronok aktivitása is. A megnövekedett katecholaminerg transzmisszió okozza mind a központi idegrendszer stimulációját, mind a periférián jelentkező hatásokat. Minél több speed jut az agyba, annál több dopamin lesz a preszinaptikus membránoknál, és annál nagyobb a receptorok károsodásának a veszélye is. A dopaminerg rendszer a felelős többek között az örömérzetért és az elégedettségért. Azok a drogok, amelyek ebbe nyúlnak bele, erős addikciós potenciállal rendelkeznek (könnyű rájuk szokni). A szer fogyasztásának abbahagyásával a dopamin mennyisége az átlagos szint alá csökken, ez sokszor fáradtságot, kimerültséget és depressziót okoz.

Fiziológiai hatások: A drog hatása felszippantás esetén pár másodperctől néhány percig terjedő idő alatt jelentkezik, a pontos időtartam függ mind a dózistól, mind a használó drogra való érzékenységétől. A hatás teljes időtartama szintén dózisfüggő, átlagosan 4-8 óra. A szer a katecholaminerg rendszerekre kifejtett hatása miatt olyan reakciókat vált ki, mintha hirtelen stressz érte volna az egyént (csak ez a stressz nem múlik el olyan hamar). A leggyakrabban megfigyelhető központi idegrendszeri tünetek: eufória, hiperérzékenység, nagyfokú idegesség, nyugtalanság, álmatlanság, fogcsikorgatás, folyamatos, gyors beszéd, a pupillák kitágulása. Az asszociációs készség fokozódik, a diszkrimináció romlik. Perifériásan gyakori a gyors szívverés, verejtékezés, szédülés. A speed beszűkíti a vérereket, ezáltal emelkedhet a vérnyomás, lassulhat az emésztés, kiszáradhat a száj, illetve általános dehidratáció léphet fel. A drog elnyomja az étvágyat, ezért sokáig közkedvelt volt, mint fogyókúrás szer (gyakori speed-fogyasztókon általában megfigyelhető a testsúly csökkenése). A hatás elmúlása után gyakori a fáradtság, a levertség és a depresszió. A speed nem mulasztja el a fáradtságot, csak
későbbre tolja ki a pihenés idejét. Egyes használók szerint a szer fokozza a szexuális aktivitást, és rendkívüli mértékben megnyújtja az aktus időtartamát.

Pszichés hatások: Kisebb dózisok rendszerint eufórikus érzéseket váltanak ki, emellett megfigyelhető az éberség, a tettrekészség növekedése, a környezeti ingerekre való nagyobb érzékenység, az előzetes unalom vagy fáradtság elenyészése, a jó hangulat. Hosszan tartó (több napos) speedezés esetén gyakoribbak a negatív reakciók: félelem, paranoid gondolatok, nyugtalanság, ingerültség, irracionális viselkedés, torzult látás, remegés, rosszullét, fejfájás, koncentrációs zavarok, szédülés, erős szívdobogás, szorongás, mellkasi fájdalmak, hidegrázás, székrekedés vagy más emésztési zavarok. Nagyobb dózisok pszichotikus reakciókat is kiválthatnak. A speed nem befolyásolja számottevően a mentális képességeket, sőt, egyszerű feladatoknál növelheti a végrehajtás hatékonyságát. Ha a szervezet kifárad a túlerőltetéstől (pl. több napos speedezést követően), akkor már jelentkezhetnek az alváshiányból fakadó mentális zavarok, pl. hallási és vizuális hallucinációk vagy az emlékezés és az ítélőképesség zavarai.

Hosszútávú hatások: A drog hosszútávú fogyasztása gyakran okoz észrevehető változásokat a droghasználó személyiségében (maguk a drogfogyasztók ritkán veszik ezeket észre). Az életvitel megváltozásának kísérőjelenségei mellett megnövekedhet a használó agresszivitásra való hajlama, ingerlékenyebbé válhat, érzelmileg elszegényedhet.

Tolerancia, függőség: A speeddel szemben gyorsan kiépül a tolerancia, egyre több kell a szerből ugyanazon hatás eléréséhez. Szélsőséges speedfogyasztók naponta akár több ezer milligrammot is elviselnek (vénásan). Fizikai függőség nem alakul ki, ezzel szemben magas az igen erős pszichikai függőség kialakulásának az esélye. Ha a használót az élet nehéz feladatok, megoldandó, határidős problémák elé állítja, nagyon könnyen megfordulhat a fejében a gondolat: "mennyivel könnyebb lenne egy kis speeddel" (és a gondolatot gyakran tett követi). A folyamatos pörgéshez könnyen hozzá lehet szokni, előfordulhat, hogy a használó előbb-utóbb úgy érzi, speed nélkül már nem is képes kielégítően funkcionálni. Ha idült speed-fogyasztóktól megvonják a szert, ólmos fáradtság, levertség, depresszió, kimerültség lesz úrrá rajtuk, farkaséhség, szívpanaszok, esetleges bélgörcsök, letargia, érzelmi lehangoltság kíséretében.

Szerves oldószerek

Számos háztartási vagy vegyi boltban kapható szer (csavarlazító, jégoldó, festékhígító, lakk, zománcfesték, ragasztó, öngyújtógáz, körömlakk, körömlakk-lemosó, stb.) tartalmaz olyan anyagokat, amelyek az agyba kerülve kábító vagy enyhén hallucinogén hatást váltanak ki. A leggyakoribb ilyen anyagok a szerves oldószerek (toulol, aceton, benzin, triklóretilén, stb.) Ezek többségét a petróleum desztillációjával állítják elő, nagyobb részük erősen gyúlékony, sőt robbanékony. A szerves oldószereket rendszerint az orron át lélegzik be, így a szerben lévő hatóanyagok nagyon gyorsan elérik a központi idegrendszert. A leggyakoribb fogyasztási mód a zacskóból, illetve a rongyzsebkendőből történő "szipuzás". A szerves oldószerek (itt konkrétan a benzingőz) belélegzésének hatását egy fiatal használójuk így jellemezte: "Elönt a forróság, valahogy másképpen érzed magad, mint azelőtt. Olyan, mintha leeresztenél, és elkezdenél lebegni. Ha sokat szívsz belőle, akkor
álomba merülsz, minden elsötétül és érdekes dolgok jönnek elő, száguldó csillagok, meg mindenféle. Most például épp nagy, röpködő legyeket láttam, nagy zöld legyeket, fehér szárnyakkal." A szerves oldószerek hosszan tartó, rendszeres inhalálása komoly szervi károsodásokhoz vezethet. Vegyi üzemekben dolgozó munkásoknál (akik éveken át napi 8 órában "szipuztak" folyamatosan) gyakori az agy-, a máj- és a vesekárosodás, illetve ezek kísérőjelenségei: izomgyengeség, közömbösség, kimerültség, rossz közérzet, hányinger, alhasi fájdalmak, zavarodottság, ataxia, remegés, reszketés, viszketegség, ideggyulladás és idegbénulás. Nem tudni, hogy a szerves oldószerek alkalmi használata jár-e hasonló mértékű károsodással. A "szipuzás" talán legnagyobb közvetlen veszélye, hogy a szervezetbe kerülő anyag halálos kimenetelű szívritmuszavarokat, esetleg légzésbénulást okozhat. Viszonylag gyakori a fulladásos halál: a "szipus" a fejére húzza a zacskót, és minthogy a belélegzett szerves oldószer bénítja a légzőközpontot, belehal az oxigénhiányba. Nitrogénoxidul. A nitrogénoxidult (N2O) 1776-ban fedezték fel, és ugyanebben az évben mesterségesen is előállította egy angol vegyész, Humphrey Davy. Davy kipróbálta magán a szert, és megállapította, hogy belélegzése izgatott állapotot és hangos nevetést eredményez, ezért elnevezte "nevetőgáznak" (nálunk kéjgáz néven is ismeretes, lévén, hogy használata során gyakoriak az erotikus hallucinációk). Nemsokára egész csoport gyűlt a felfedező köré, hogy részesülhessen a nevetőgáz hatásaiból (Davy rendszeresen tartott N2O-partikat). A szer érzéstelenítő hatására csak 1845-ben figyeltek fel, azóta gyakran használják foghúzásnál, szülésnél, illetve más, hatékonyabb érzéstelenítőkkel kombinálva a sebészetben. Egyesek szerint a nitrogénoxidul inhalálása vallásos, misztikus jellegű élményeket is eredményezhet, William James amerikai pszichológus 'A vallásos élmény fajtái' című könyvében külön kitér a droggal szerzett tapasztalataira. A nitrogénoxidul hatása a belélegzést követő harminc másodpercen belül jelentkezik, és nem tart tovább néhány percnél. A szer nem alakít ki toleranciát, így nem kell növelni a belélegzést.